Rengetegszer leírtam már ezt így, a google-ba. Nem igazán dobott ki semmit. Csak évek óta ugyanazt.
Öngyilkos szülők:
A gyermek hajlamos lesz elkövetni ugyanazt.
Mit tegyünk, ha az egyik szülő önkezével vet véget az életének?
Hogyan segítsük át a gyermeket a gyászon, miközben mi magunk is gyászolunk?
Arról, hogy mit tegyünk a gyermekkel, akinek mindkét szülője önként választotta a halált, arról sehol sem olvasni. Hogy mit érez a gyermek, aki úgy nő fel, hogy nem kellett, hogy a szülei inkább elmentek egy másik világba, mintsemhogy róla gondoskodjanak, arról sehol sem olvasni.
Nos. Írok magamnak olvasnivalót. Hátha ez fog segíteni.
Gyermekkoromban úgy gondoltam, regényíró leszek és leírom életem történetét, sanyarú sorsomat, mert biztosan vevő lesz rá mindenki. Aztán nem írtam le. Időközben rájöttem, hogy az én sanyarú sorsom egy csodálatos tündérvilág volt, felnőtt koromig burokban éltem, egy védelmező, minden rosszat kizáró, konfliktusoktól mentes burokban. Ahol mélyen elfolytottam magamban a szüleim iránti vágyat, kíváncsiságot, negatív érzelmeket, hiszen a hatalmas imádat ami körülvett nem érdemelte meg, hogy én ezekkel foglalkozzam. Igazság szerint nem is foglalkoztunk vele soha, mert ami rosszról nem beszélünk, az nincs is és ha mindig csak a jó dolgokra gondolunk, akkor minden jó.
Nos. Ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz.
Az én csodálatos nagymamám, anyai nagymamám Bözsi mami mindig is óvott mindenféle információtól. Aki nekem bármit mondani szeretett volna, azt tigrisként letámadva földre teperte és addig marta, amíg szusz van benne. Ha véletlenül úgy mentem haza, hogy valaki kérdezősködött a szüleimről, az biztos hét szentség, hogy másnap a kérdezősködő illető nagyívben elkerült, nemhogy a téma nem merült fel többé, hozzám sem mert szólni. Gyanús, hogy Bözsi mami keze volt a dologban 😀 Csupa jó szándékkal. Bár sajnos én ezzel még inkább bezártam magamba a terhet, még inkább kirekesztettnek éreztem magam, még inkább semmitérőnek.
Tegnapelőtt láttam egy dokumentumfilmet. Öngyilkos szülőkről. Egy felnőtt nő elemzett egy rajzot, ahol a kislánynak nem volt lába. Maga festette. A láb, a végtag a szülői szimbólum volt. Azért írom ezt most le, mert ebben a pillanatban úgy érzem, mintha nem lenne karom, mintha nem is az én kezeim írnának. Mintha csak nézném magam kívülről.
Alapvetően vidám természetű, megfontolt pontos embernek gondolnak az emberek. Én pedig csak belül mosolygok. Ha tudnátok. Ha látnátok. Ha valaki végre észrevenné mennyire szét vagyok csúszva. Mennyire nem vagyok vidám és mennyire nem vagyok kiegyensúlyozott. Mennyiszer érzem magam semminek. Ha valaki végre nem azt mondaná erős vagy, segíts nekem. Hanem meglátná, hogy én magam is segítségre szorulok. Bár azért nem olyan rossz a helyzet. Öngyógyítok. Bezárkózom néhány napra szinte szó szerint és magamba fordulok. Ilyenkor olyan erős önvédelmi mechanizmus indul meg bennem, hogy ketté tudnám szakítani a világot. Iszonyatos erőt érzek magamban. Sajnos mindemellett azt is tudom, hogy hamarosan iszonyatos erővel fogok a földbe csapódni ismét. A világ körülöttem észre sem veszi mekkora csatákat vívok a kis életemmel. Biztos vagyok benne, hogy ez valamilyen pszichés betegség. Tanultam pszichológiát, tudom. Nem tudom mi, nincs is kedvem utánanézni, mivel félek tőle, hogy valami iszonyatos nagy hülyeség lesz. Gyógyszert nem fogok szedni. Az biztos. Akkor meg a legjobb mód az önmagam gyógyítgatása. Több kevesebb sikerrel.
Ami miatt most elkezdtem leírni amik bennem kavarognak az egy tegnap esti beszélgetés egy számomra kedves emberrel, akit alig ismerek. Talán az Ő jelenléte az életemben pontosan ez volt. Bár ha tudná, hogy most Róla írok, világgá futna. Szerinte minden véletlen, a dolgok csak úgy történnek. Mindegy is. Akkor a tegnapi véletlen események sorozata, melyben nem is tudom miért, de beszéltem neki a szüleimről (illetve arról, hogy nem tudok a szüleimről beszélni), elindította bennem azt, hogy basszus 33 évesen nem lehet az életemben olyan terület, ahol tehetetlen gyermekként vergődve karok nélkül élve botorkálok. Akadozó nyelvvel, elcsukló hangon beszélek, a könnyeimet visszafolytva mosolyt imitálok, és közlöm, minden rendben, én erős vagyok és nekem mindig is simán ment erről a dologról beszélni. Majd befordulok a fürdőszobatükörhöz, kinyomom a fogkrémem, belenézek és elkezdem mosni a fogam. És még látom a könnyek alsó pici töredékét a szemem sarkában, amit nem engedtem kibuggyanni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: